Igen!
Szomjazom a nagyobb olvasottságra és emiatt elköltözöm a blog.hu-ra. Ott megtaláljátok az eddigi bejegyzéseket és az újak is ezentúl ott fognak megjelenni. Tartsatok velem továbbra is!
http://lazaesegyszeru.blog.hu/
2012. január 16., hétfő
2012. január 14., szombat
John Squire a csúszdán
Zenekritika-féleség, tessék.
Bocs a sok linkért, de valamiért nem tudok rendesen beszúrni videót, oda ahova szeretnék.
Előre elnézést szeretnék kérni John Squire-től, aki persze nyilván nem fogja ezt olvasni, és ha olvasná, se értené valószínűleg, de azért jó, ha tudja, hogy sajnálom. Én tényleg nem akartam, hogy ilyet kelljen írnom róla.
Az egész úgy kezdődött, hogy én régen nagyon Blur- meg Oasis-rajongó voltam, és ezért elkezdtem szorgalmatosan olvasgatni meg dokumentumfilmeket nézni a britpopról. Erre azért is szükség volt, mert arra vállalkoztam, hogy írok is róla egy pár oldalas ismertetőt, hogyan alakult ki, jelent meg a brit társadalom különböző szegmenseiben, hogy alakulgatott, stb.
Ennek kapcsán több olyan zenekart is megismertem, amik addig ismeretlenek voltak előttem. Ezek egyike volt The Stone Roses. Róluk röviden annyit kell tudni, hogy a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének egyik legnagyobb hatású brit zenekara voltak, többek között valószínűleg Oasis (meg úgy egyáltalán britpop) se lett volna nélkülük. (Mondjuk sokkal inkább hasonlítanak attitűdben és viselkedésben, mint zenében.)
Az ő gitárosuk és egyik dalszerzőjük (Ian Brownnal párban) volt John Squire. Rövid idő alatt így ő lett a kedvenc gitáros dalszerzőm, bár akkor már rég nem létezett a zenekar. Sőt, 2004 vagy 2005 óta már ő se zenélt, és kijelentette, hogy a zenélés nála fiatalabb embereknek való, és ő most már nem is fog ezzel foglalkozni, inkább festőművész lesz teljesen. Addig is festegetett, több lemezborító is az ő keze munkáját dicséri, sőt még az egyik gitárját is kifestette.
Aztán tudtam meg. Volt neki a Stone Roses után egy másik zenekara, The Seahorses, amihez már egyedül írta a dalokat, és egy szólóprojektje is ez után. Én pedig a napokban hallgattam a szólólemezeit, meg most úgyis újjáalakult a Roses (egyébként vele együtt, lehet elfogyott a pénz, vagy nem tudom), és ez indított arra, hogy akkor összehasonlítsak. De elárulom, leginkább arról lenne szó, Squire Stone Roses utáni munkái milyenek a rózsás zenékhez képest, mert a Roses-lemezekről már írtak, beszéltek eleget.
A Stone Roses első nagylemeze (cím nélkül) a legtöbb kritikus szerint zseniális, igen nagyhatású lemez. A hatását én persze nem látom, de szerintem is nagyon ott van. A második albumuk (Second Coming) is nagyon tetszik, bár ez már a kereskedelmi sikerek ellenére nem nyűgözte le a kritikusokat, túl popos lett szerintük. Én személy szerint nem érzek poposodást, sőt néhol még jobban is tetszik (bár lehet, hogy épp azért). Minőségileg kb. egy szintben érzem a két lemezt.
Na de a második album után már nem lett több, feloszlott a zenekar, a téma szempontjából tökmindegy, hogy pontosan mikor és miért. http://www.youtube.com/watch?v=FuPfbfJm2rc http://www.youtube.com/watch?v=YRg7oV6q05Q
Ian Brown énekes (egyébként egész tetszetős) szólókarriert épített, a basszusgitáros Mani beállt a Primal Screambe, a dobos Reni énekelt valami noname együttesben rövid ideig, Johnny pedig megalapította a Seahorses zenekart. Egy albumig jutottak (Do It Yourself), sőt felvettek egy másodikat is, de már nem adták ki.
A Seahorses nem rossz, egy tisztességes pop-rock lemezt sikerült összehozni. Nem egy Stone Roses, nem is vártuk, meg lehet hallgatni párszor, semmi különleges. Viszont John Squire-től ez rosszul esik. A kedvenc gitáros-dalszerzőjétől az ember nem elégszik meg az átlaggal. Az akkori Blur és Oasis mellett teljesen eltörpültek.
Ennél sokkal többet nem lehet elmondani róla, követte az akkor menő, ugyanakkor haldoklását is kezdő britpop gitárzene trendjét (ami azért valahol elég ironikus). Egy volt a sok akkori britpop-zenekar közül. http://www.youtube.com/watch?v=hVzUFNWIYM0 http://www.youtube.com/watch?v=tDYenCgDLgw
2002-ben megjelent Squire első szólóalbuma (Time Changes Everything). Jaj, jaj, jaj. Az oké, hogy az idő mindent megváltoztat, de ennyire? Azon elsőre még nem is dühödtem fel, hogy ő maga énekel. Engem kifejezetten érdekelt, hogy milyen hangja van. Meg meg is lepett, mert az interjúk tanúsága alapján egy elég visszahúzódó fószerről van szó. Annyit elárulhatok, hogy talán mindnyájan jobban jártunk volna, ha soha nem derül fény John Squire énektudására. Hallottunk már ennél rosszabbat is, de ha a Seahorseshoz össze tudott kaparni egy normális énekest, ide is kereshetett volna, biztos lett volna jelentkező. Sajnos ez már önmagában elvitte asz egészet az élvezhetetlenség irányába, de azért nézzünk rá Squire erősségére, a hangszeres részre!
Pfff! Miért? Először is, előtérbe került az akusztikus gitár. Ennek akár még örülhettem is volna, hiszen szeretem nagyon, de sajnos ez együtt járt a témák ellaposodásával is. Ehhez még hozzájön az, hogy van pár feleslegesen hosszú dal is a lemezen (15 Days, Transatlantic Near Death Experience, Sophia, mindegyik 6 perc környékén!), amik érdekes módon pont ezek közül kerültek ki. 6 percen keresztül végig ugyanaz a négy akkord és énekdallam!
„De vannak olyan dalok, amikben előkerül újra az elektromos gitár is, nem?” Persze. Nem mintha sokkal jobban járnánk velük. Annyit felhozhatunk a mentségükre, hogy rövidebbek. De ezek is jóval unalmasabbak még a Seahorses-daloknál is. http://www.youtube.com/watch?v=i7s9VH26jaw http://www.youtube.com/watch?v=9g_IQduVbYw
Itt már nagyon nagyot csalódtam. De azt gondoltam, ez biztos csak egy botlás, a 2004-es album biztos sokkal jobb. Pedig, ha figyeltem volna a jeleket (Seahorses- Time Changes Everything- pálya), láthattam volna, hogy ez hiú ábránd csupán.
A 2004-es Marshall’s House kétségtelenül jobb az első szólóalbumnál. De nem sokkal. Squire sajnos továbbra is azt gondolja, hogy nem olyan nagy baj az, ha ő énekel és kreativitása nagy részét ezúttal sem fektette dalokba. Valamivel élvezhetőbbek, egy kicsit Beatles-ös az egész, nem szórakozik fölöslegesen az akusztikus gitárral és nincsenek már ilyen nevetségesen hosszú dalok se, de megmondom őszintén, ezt már végig sem hallgattam. A hatodik szám után nem tartottam valószínűnek, hogy bármivel is meg tudnának lepni. http://www.youtube.com/watch?v=p45Yy40qm6g http://www.youtube.com/watch?v=8Eej5Xuvz5M
Felvett egy harmadik albumot is, de ez már (és valószínűleg mindenkinek jobb így) nem került kiadásra.
Felmerül a kérdés tehát, hogy mi a jó büdös franc történt John Squire-rel? Bennem legalábbis. Azt sikerült elérnie, hogy ha most valaki megkérdezné, ki a kedvenc gitárosom (nem sűrűn keveredek ilyen beszélgetésekbe, de előfordulhat), már nem mondanám kapásból az ő nevét. (Nem tudom, kit mondanék, ha érdekel.) A Szigetes Stone Roses-koncertet viszont továbbra is kíváncsian és izgatottan várom, és remélem, hogy itt nem fog csalódást okozni. Mégiscsak a legjobb dalait fogja eljátszani.
A nagy kérdés pedig az, hogy ha lesz új album (márpedig úgy fest, lesz), attól mit fog kapni a nép? Talán csak egy Ian Brown kell neki ahhoz, hogy újra zseniális dalok szülessenek.
Bocs a sok linkért, de valamiért nem tudok rendesen beszúrni videót, oda ahova szeretnék.
Az egész úgy kezdődött, hogy én régen nagyon Blur- meg Oasis-rajongó voltam, és ezért elkezdtem szorgalmatosan olvasgatni meg dokumentumfilmeket nézni a britpopról. Erre azért is szükség volt, mert arra vállalkoztam, hogy írok is róla egy pár oldalas ismertetőt, hogyan alakult ki, jelent meg a brit társadalom különböző szegmenseiben, hogy alakulgatott, stb.
Ennek kapcsán több olyan zenekart is megismertem, amik addig ismeretlenek voltak előttem. Ezek egyike volt The Stone Roses. Róluk röviden annyit kell tudni, hogy a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének egyik legnagyobb hatású brit zenekara voltak, többek között valószínűleg Oasis (meg úgy egyáltalán britpop) se lett volna nélkülük. (Mondjuk sokkal inkább hasonlítanak attitűdben és viselkedésben, mint zenében.)
Az ő gitárosuk és egyik dalszerzőjük (Ian Brownnal párban) volt John Squire. Rövid idő alatt így ő lett a kedvenc gitáros dalszerzőm, bár akkor már rég nem létezett a zenekar. Sőt, 2004 vagy 2005 óta már ő se zenélt, és kijelentette, hogy a zenélés nála fiatalabb embereknek való, és ő most már nem is fog ezzel foglalkozni, inkább festőművész lesz teljesen. Addig is festegetett, több lemezborító is az ő keze munkáját dicséri, sőt még az egyik gitárját is kifestette.
Aztán tudtam meg. Volt neki a Stone Roses után egy másik zenekara, The Seahorses, amihez már egyedül írta a dalokat, és egy szólóprojektje is ez után. Én pedig a napokban hallgattam a szólólemezeit, meg most úgyis újjáalakult a Roses (egyébként vele együtt, lehet elfogyott a pénz, vagy nem tudom), és ez indított arra, hogy akkor összehasonlítsak. De elárulom, leginkább arról lenne szó, Squire Stone Roses utáni munkái milyenek a rózsás zenékhez képest, mert a Roses-lemezekről már írtak, beszéltek eleget.
A Stone Roses első nagylemeze (cím nélkül) a legtöbb kritikus szerint zseniális, igen nagyhatású lemez. A hatását én persze nem látom, de szerintem is nagyon ott van. A második albumuk (Second Coming) is nagyon tetszik, bár ez már a kereskedelmi sikerek ellenére nem nyűgözte le a kritikusokat, túl popos lett szerintük. Én személy szerint nem érzek poposodást, sőt néhol még jobban is tetszik (bár lehet, hogy épp azért). Minőségileg kb. egy szintben érzem a két lemezt.
Na de a második album után már nem lett több, feloszlott a zenekar, a téma szempontjából tökmindegy, hogy pontosan mikor és miért. http://www.youtube.com/watch?v=FuPfbfJm2rc http://www.youtube.com/watch?v=YRg7oV6q05Q
Ian Brown énekes (egyébként egész tetszetős) szólókarriert épített, a basszusgitáros Mani beállt a Primal Screambe, a dobos Reni énekelt valami noname együttesben rövid ideig, Johnny pedig megalapította a Seahorses zenekart. Egy albumig jutottak (Do It Yourself), sőt felvettek egy másodikat is, de már nem adták ki.
Ennél sokkal többet nem lehet elmondani róla, követte az akkor menő, ugyanakkor haldoklását is kezdő britpop gitárzene trendjét (ami azért valahol elég ironikus). Egy volt a sok akkori britpop-zenekar közül. http://www.youtube.com/watch?v=hVzUFNWIYM0 http://www.youtube.com/watch?v=tDYenCgDLgw
2002-ben megjelent Squire első szólóalbuma (Time Changes Everything). Jaj, jaj, jaj. Az oké, hogy az idő mindent megváltoztat, de ennyire? Azon elsőre még nem is dühödtem fel, hogy ő maga énekel. Engem kifejezetten érdekelt, hogy milyen hangja van. Meg meg is lepett, mert az interjúk tanúsága alapján egy elég visszahúzódó fószerről van szó. Annyit elárulhatok, hogy talán mindnyájan jobban jártunk volna, ha soha nem derül fény John Squire énektudására. Hallottunk már ennél rosszabbat is, de ha a Seahorseshoz össze tudott kaparni egy normális énekest, ide is kereshetett volna, biztos lett volna jelentkező. Sajnos ez már önmagában elvitte asz egészet az élvezhetetlenség irányába, de azért nézzünk rá Squire erősségére, a hangszeres részre!
Pfff! Miért? Először is, előtérbe került az akusztikus gitár. Ennek akár még örülhettem is volna, hiszen szeretem nagyon, de sajnos ez együtt járt a témák ellaposodásával is. Ehhez még hozzájön az, hogy van pár feleslegesen hosszú dal is a lemezen (15 Days, Transatlantic Near Death Experience, Sophia, mindegyik 6 perc környékén!), amik érdekes módon pont ezek közül kerültek ki. 6 percen keresztül végig ugyanaz a négy akkord és énekdallam!
„De vannak olyan dalok, amikben előkerül újra az elektromos gitár is, nem?” Persze. Nem mintha sokkal jobban járnánk velük. Annyit felhozhatunk a mentségükre, hogy rövidebbek. De ezek is jóval unalmasabbak még a Seahorses-daloknál is. http://www.youtube.com/watch?v=i7s9VH26jaw http://www.youtube.com/watch?v=9g_IQduVbYw
Itt már nagyon nagyot csalódtam. De azt gondoltam, ez biztos csak egy botlás, a 2004-es album biztos sokkal jobb. Pedig, ha figyeltem volna a jeleket (Seahorses- Time Changes Everything- pálya), láthattam volna, hogy ez hiú ábránd csupán.
A 2004-es Marshall’s House kétségtelenül jobb az első szólóalbumnál. De nem sokkal. Squire sajnos továbbra is azt gondolja, hogy nem olyan nagy baj az, ha ő énekel és kreativitása nagy részét ezúttal sem fektette dalokba. Valamivel élvezhetőbbek, egy kicsit Beatles-ös az egész, nem szórakozik fölöslegesen az akusztikus gitárral és nincsenek már ilyen nevetségesen hosszú dalok se, de megmondom őszintén, ezt már végig sem hallgattam. A hatodik szám után nem tartottam valószínűnek, hogy bármivel is meg tudnának lepni. http://www.youtube.com/watch?v=p45Yy40qm6g http://www.youtube.com/watch?v=8Eej5Xuvz5M
Felvett egy harmadik albumot is, de ez már (és valószínűleg mindenkinek jobb így) nem került kiadásra.
Felmerül a kérdés tehát, hogy mi a jó büdös franc történt John Squire-rel? Bennem legalábbis. Azt sikerült elérnie, hogy ha most valaki megkérdezné, ki a kedvenc gitárosom (nem sűrűn keveredek ilyen beszélgetésekbe, de előfordulhat), már nem mondanám kapásból az ő nevét. (Nem tudom, kit mondanék, ha érdekel.) A Szigetes Stone Roses-koncertet viszont továbbra is kíváncsian és izgatottan várom, és remélem, hogy itt nem fog csalódást okozni. Mégiscsak a legjobb dalait fogja eljátszani.
A nagy kérdés pedig az, hogy ha lesz új album (márpedig úgy fest, lesz), attól mit fog kapni a nép? Talán csak egy Ian Brown kell neki ahhoz, hogy újra zseniális dalok szülessenek.
2012. január 7., szombat
Az edzőterem varázsa
- Igen, csinos, csak túl nagyok a szemei. Mondjuk alapesetben szeretem a nagy szemeket, de ez így nem.
- Jó, jó, de derékban nagyon széles.
- Aranyos, de mekkora segge van már.
- Persze, nem rossz, de a fogait láttad már?
- Igen, alakra tényleg világbajnok, de az arca…
- Csini, meg minden, de kicsit dagadt a feje.
Ellenérvekből, mint láthatjuk, sosincs hiány. Lányok terén sem. Van, aki álmodozásnak nevezi, van, aki semmivel meg nem elégedésnek, és van, aki magas igényrendszernek.
Van egy olyan ellenérv is, amit meglehetősen ritkán hallhatunk, pedig létezik: - Igen, először nekem is tetszett, de aztán láttam edzésen.
Elsőre abszurdnak hangzik, pedig egyáltalán nem az. Az edzőtermeknek van egyfajta varázsa, ami átváltoztatja az embereket.
Egyesek ezt a varázslatot átöltözésnek hívják, de ne legyünk ennyire felületesek! Persze, ez is nagyon fontos tényező.
Amíg rendesen felöltözve látsz valakit, lehet, hogy nagyon jól néz ki. Meg van rendesen csinálva a haja, neki jól álló ruhák, amiből adott esetben még a zenei ízlést és pár apróságot is meg lehet tippelni. DE amíg nem láttál valakit edzős cuccban, ne bízz meg benne! Van, aki teljesen más emberként jelenik meg kilépve az öltözőből. Néha ez igen pozitív meglepetésként is érhet. Hihetjük azt is, akár éveken át, hogy ez az egyetlen lehetőség, de neem. Nagyon rossz élményekben is lehet részünk, és érezzük, hogy minket becsaptak. „De hát ő az előbb még jócsaj volt.”
Ohh, az edzőterem varázsa. Amellett és azzal együtt, hogy az öltözet megváltozik, valamilyen értelemben kiszolgáltatottá válik az ember. Itt nincs lehetőség a mindennapi életben megszokott manírokra, mert amikor már egy perce állsz behajlított térdekkel egy kiadós bemelegítés és pár sorozat fekvőtámasz után, már nem fogsz ugyanúgy mosolyogni. Jó eséllyel sehogy sem fogsz, csak esetleg, ha szól az edző, hogy mosolyogj, de valljuk, be, ez nem lesz őszinte. Már nem figyelsz oda a járásodra, a beszédedre, az ösztön-én itt megerősödik. Az izzadásról nem is beszélve, amit persze a mindennapi életben szintén ki lehet bekkelni, de esetünkben már más a helyzet. Amíg pedig nem láttál valakit úgy rendesen izzadni, nem lehetsz biztos benne, hogy tényleg szimpatikus. (A szex ebben az esetben nem számít, az más.)
Ne feledjük tehát, hogy az edzőteremben megváltoznak a szabályok, lehullik az álca. Madarat tolláról, embert edzőruhájáról!
(Fordított esetben azért valószínűleg nem árt, ha előtte teszteljük, milyen az illető a valódi életben, de itt már kevesebb rossz meglepetés érhet. De lehet, hogy ez is tévhit.)
- Jó, jó, de derékban nagyon széles.
- Aranyos, de mekkora segge van már.
- Persze, nem rossz, de a fogait láttad már?
- Igen, alakra tényleg világbajnok, de az arca…
- Csini, meg minden, de kicsit dagadt a feje.
Ellenérvekből, mint láthatjuk, sosincs hiány. Lányok terén sem. Van, aki álmodozásnak nevezi, van, aki semmivel meg nem elégedésnek, és van, aki magas igényrendszernek.
Van egy olyan ellenérv is, amit meglehetősen ritkán hallhatunk, pedig létezik: - Igen, először nekem is tetszett, de aztán láttam edzésen.
Elsőre abszurdnak hangzik, pedig egyáltalán nem az. Az edzőtermeknek van egyfajta varázsa, ami átváltoztatja az embereket.
Egyesek ezt a varázslatot átöltözésnek hívják, de ne legyünk ennyire felületesek! Persze, ez is nagyon fontos tényező.
Amíg rendesen felöltözve látsz valakit, lehet, hogy nagyon jól néz ki. Meg van rendesen csinálva a haja, neki jól álló ruhák, amiből adott esetben még a zenei ízlést és pár apróságot is meg lehet tippelni. DE amíg nem láttál valakit edzős cuccban, ne bízz meg benne! Van, aki teljesen más emberként jelenik meg kilépve az öltözőből. Néha ez igen pozitív meglepetésként is érhet. Hihetjük azt is, akár éveken át, hogy ez az egyetlen lehetőség, de neem. Nagyon rossz élményekben is lehet részünk, és érezzük, hogy minket becsaptak. „De hát ő az előbb még jócsaj volt.”
Ohh, az edzőterem varázsa. Amellett és azzal együtt, hogy az öltözet megváltozik, valamilyen értelemben kiszolgáltatottá válik az ember. Itt nincs lehetőség a mindennapi életben megszokott manírokra, mert amikor már egy perce állsz behajlított térdekkel egy kiadós bemelegítés és pár sorozat fekvőtámasz után, már nem fogsz ugyanúgy mosolyogni. Jó eséllyel sehogy sem fogsz, csak esetleg, ha szól az edző, hogy mosolyogj, de valljuk, be, ez nem lesz őszinte. Már nem figyelsz oda a járásodra, a beszédedre, az ösztön-én itt megerősödik. Az izzadásról nem is beszélve, amit persze a mindennapi életben szintén ki lehet bekkelni, de esetünkben már más a helyzet. Amíg pedig nem láttál valakit úgy rendesen izzadni, nem lehetsz biztos benne, hogy tényleg szimpatikus. (A szex ebben az esetben nem számít, az más.)
Ne feledjük tehát, hogy az edzőteremben megváltoznak a szabályok, lehullik az álca. Madarat tolláról, embert edzőruhájáról!
(Fordított esetben azért valószínűleg nem árt, ha előtte teszteljük, milyen az illető a valódi életben, de itt már kevesebb rossz meglepetés érhet. De lehet, hogy ez is tévhit.)
2012. január 1., vasárnap
Ujjéév! A hássétól a sefnig
Az egész úgy kezdődött, hogy Szamoán elmaradt a péntek! Magyarországon pedig ezúttal is december 31-ére esett Szilveszter.
Az egész tehát nem indult egy átlagos szombat estének. Soha nem indul annak. De ez nem is lett az.
-Persze, a város másik végére megyünk. Persze, most semmi sem jár rendesen.
-Hol is találkozunk? Lenn vagy fönn? Fönn vagy lenn?
-Még villamosozunk?
-Hú, kurvára nem figyeltem, itt szállunk le?
-Bocs, srácok, ismerősök vagytok erre? Nem akarok indiszkrét lenni, de hol a rákban vagyunk? Oké, köszi! Boldog új évet!
-Ilyesmi kapu volt, nem?
-De, igen, mint az összes többi errefelé.
Végül persze csak meglett a ház.
Hellósziaszevasz! Mivanveledrégláttalak? Nemismertkétnapja! Satöbbi…
-Szevasz, Tiger vagyok!
-Szevasz, Sexon Miki!
-Csá Sexonmiki!
-Szia, Misi vagyok!
-Szia! Ööö…akokor csak Miki.
-Szevasz Csakmiki! (Persze ez kibaszás volt, mert Misi hallotta, ahogy Saxonmiki bemutatkozott Tigernek. De, mint a későbbiekből is ki fog derülni, ez bizony az apró kibaszások estéje volt.)
-Igyatok egy kis whiskey-t! Ettetek már a káposztás hásséból? (Huss!) Nagyon jó ez a káposztás hássé! (Huss!) Egyetek egy kis káposztás hássét!(Huss!)
Így kezdődött hát. Később előkerült egy kiskutya is. Aranyos volt és aludt. Meg félt is néha. Más funkciója nem volt.
Konszolidált kis társaság az asztal körül, eszegetés, iszogatás (höhh, majd nem, mi?), néhányan el éjfél előtt. Többen nem jönnek? Nem!
Közjáték: Ez az időszak persze jobb helyeken a jól megérdemelt dugás ünnepe is. Itt is lehetett volna. Talán Misi nem nyit rájuk, ha Sexonmiki (aki kétszer is beállt a limbóhintóba, ezért hivatalosan is jó fej) és a nője felkapcsolják a lámpát! Vagy még inkább, bezárják az ajtót! Mert lehetett volna!
Az óra siet, nyári időszámítás! De velük nem lehet csak úgy kicseszni! Tavaly sikerült öt perccel előbb 2011-et kiabálni, ma nem követnek el hasonló hibát!
-Isten, áldd meg a magyart!
-Boldogújévet! Vááá!
-Jájjdeszeretlek!
-Jájjdeszeretlek!
-Jájjdeszeretlek!
-Boldogújévet! Honnan is ismerlek? Ja, igen, onnan!(udvariasan)
-Boldogújévet! Igenigen, onnan, hehe! (még udvariasabban)
Kocc,kocc,kocc.
A konszolidáltság álcája mögött, mint kiderült, elvetemült partianimálok lapultak! Volt itt minden: Thriller! Tarantino! Nietzsche! Schopenhauer! (ja, ő nem, de Nietzsche tényleg volt.) Diszkóláz! Bicsbojzszámotegyélbe! Sztónrózisz! Tamásvár! Jeejeejeez! Heeer!
-Smárold le, gyerünk!
-Ez az, nyomd a diszkótáncot!
-Ez a dal neked szól!
Persze idővel mindenki nyugovóra tér! De nem itt! Naná, hogy nem mindenki! Hiszen nem volt még: szekrénybeesés, órástelefonálás, kenyérdobálás (apró kibaszás 1-2), debebasztam, vízzelmindenösszelocsolás (apró kibaszás 3), sefn, sefn, sefn (apró kibaszás kibaszás hátán), meg mustár minden mennyiségben, tellmíverizdönextviszkibár, Jani hova sétálsz gyere vissza a kurvaéletbe!, kámónbéjbilájtmájfájör, viszkikezűlány, bekkinbleck, húdenagyonbebasztam, ollölongdöváccstávör, R-E-S-P-E-C-T, heee-eee-eee-er.
-Hívjunk taxit!
-Na jó!
-Használd az enyémet, az céges!
-Jó napot kívánok!
-Jó estét! Ja, nem. Már reggel van! Jó reggelt! Ide a izébe kérnék egy autót, a izében!
-Milyen névre?
-Berzeviczi!
-Horváth is jó lesz?
-Jó, persze, még optimálisabb. (Baszki, ezek lenyomozzák, a telót!)
A manók pedig igenis léteznek! Most is reggelre újrafestették a házak felét.
Az egész tehát nem indult egy átlagos szombat estének. Soha nem indul annak. De ez nem is lett az.
-Persze, a város másik végére megyünk. Persze, most semmi sem jár rendesen.
-Hol is találkozunk? Lenn vagy fönn? Fönn vagy lenn?
-Még villamosozunk?
-Hú, kurvára nem figyeltem, itt szállunk le?
-Bocs, srácok, ismerősök vagytok erre? Nem akarok indiszkrét lenni, de hol a rákban vagyunk? Oké, köszi! Boldog új évet!
-Ilyesmi kapu volt, nem?
-De, igen, mint az összes többi errefelé.
Végül persze csak meglett a ház.
Hellósziaszevasz! Mivanveledrégláttalak? Nemismertkétnapja! Satöbbi…
-Szevasz, Tiger vagyok!
-Szevasz, Sexon Miki!
-Csá Sexonmiki!
-Szia, Misi vagyok!
-Szia! Ööö…akokor csak Miki.
-Szevasz Csakmiki! (Persze ez kibaszás volt, mert Misi hallotta, ahogy Saxonmiki bemutatkozott Tigernek. De, mint a későbbiekből is ki fog derülni, ez bizony az apró kibaszások estéje volt.)
-Igyatok egy kis whiskey-t! Ettetek már a káposztás hásséból? (Huss!) Nagyon jó ez a káposztás hássé! (Huss!) Egyetek egy kis káposztás hássét!(Huss!)
Így kezdődött hát. Később előkerült egy kiskutya is. Aranyos volt és aludt. Meg félt is néha. Más funkciója nem volt.
Konszolidált kis társaság az asztal körül, eszegetés, iszogatás (höhh, majd nem, mi?), néhányan el éjfél előtt. Többen nem jönnek? Nem!
Közjáték: Ez az időszak persze jobb helyeken a jól megérdemelt dugás ünnepe is. Itt is lehetett volna. Talán Misi nem nyit rájuk, ha Sexonmiki (aki kétszer is beállt a limbóhintóba, ezért hivatalosan is jó fej) és a nője felkapcsolják a lámpát! Vagy még inkább, bezárják az ajtót! Mert lehetett volna!
Az óra siet, nyári időszámítás! De velük nem lehet csak úgy kicseszni! Tavaly sikerült öt perccel előbb 2011-et kiabálni, ma nem követnek el hasonló hibát!
-Isten, áldd meg a magyart!
-Boldogújévet! Vááá!
-Jájjdeszeretlek!
-Jájjdeszeretlek!
-Jájjdeszeretlek!
-Boldogújévet! Honnan is ismerlek? Ja, igen, onnan!(udvariasan)
-Boldogújévet! Igenigen, onnan, hehe! (még udvariasabban)
Kocc,kocc,kocc.
A konszolidáltság álcája mögött, mint kiderült, elvetemült partianimálok lapultak! Volt itt minden: Thriller! Tarantino! Nietzsche! Schopenhauer! (ja, ő nem, de Nietzsche tényleg volt.) Diszkóláz! Bicsbojzszámotegyélbe! Sztónrózisz! Tamásvár! Jeejeejeez! Heeer!
-Smárold le, gyerünk!
-Ez az, nyomd a diszkótáncot!
-Ez a dal neked szól!
Persze idővel mindenki nyugovóra tér! De nem itt! Naná, hogy nem mindenki! Hiszen nem volt még: szekrénybeesés, órástelefonálás, kenyérdobálás (apró kibaszás 1-2), debebasztam, vízzelmindenösszelocsolás (apró kibaszás 3), sefn, sefn, sefn (apró kibaszás kibaszás hátán), meg mustár minden mennyiségben, tellmíverizdönextviszkibár, Jani hova sétálsz gyere vissza a kurvaéletbe!, kámónbéjbilájtmájfájör, viszkikezűlány, bekkinbleck, húdenagyonbebasztam, ollölongdöváccstávör, R-E-S-P-E-C-T, heee-eee-eee-er.
-Hívjunk taxit!
-Na jó!
-Használd az enyémet, az céges!
-Jó napot kívánok!
-Jó estét! Ja, nem. Már reggel van! Jó reggelt! Ide a izébe kérnék egy autót, a izében!
-Milyen névre?
-Berzeviczi!
-Horváth is jó lesz?
-Jó, persze, még optimálisabb. (Baszki, ezek lenyomozzák, a telót!)
A manók pedig igenis léteznek! Most is reggelre újrafestették a házak felét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)